A B-24 Liberator roncsai

Kutatás egy 68 évvel ezelőtt lezuhant gép roncsai után

Jánkfalvi Zoltán cikke

Vannak olyan amatőr történészek, akik a múlt emlékeit a levéltárak poros-penészes iratai között keresik, vagy a bolhapiacokat kutatják át, hogy fényképeket, korabeli újságokat vagy könyveket szerezzenek egy adott korszak jobb megismeréséhez.
Mások, a fanatikusabbak, mocsarakba gázolnak derékig, vagy teniszpálya nagyságú területeket ásnak fel, esetleg a befagyott Balaton jegén gyalogolnak órákat fémkeresőikkel, hogy egy-egy vélt vagy valós repülőgép, esetleg harckocsi roncsának nyomára bukkanjanak.
Az eredmények pedig nem maradnak el. Sajnos, manapság egyre kevesebb fiatal hódol ennek az “időtöltésnek”, ezért ezzel az írással szeretném a kedvét meghozni a ma fiataljainak, a roncskutatás és amatőr hadtörténet kutatás hagyományainak folytatására.

1985-ben egy iskolai autóbuszos kiránduláson a kassai-dóm mögött ámulattal fedeztünk fel egy makett boltot. 14 évesen itt vettem meg életem első miniatűr gépét, egy 1/48-as P-51-es “Mustangot”. Ekkor döntöttem el, hogy mindent megtudok a Magyarország feletti légi harcokban lezuhant angol és amerikai repülőgépekről. A hatalmas mennyiségű levéltári anyag gyűjtése és feldolgozása nem sok időt adott, hogy roncskutatásra adjam a fejem, pedig bőven lett volna rá lehetőségem, mert környékünkön is több tucat repülőgép és harcjármű feltételezett helyszínéről volt akkoriban tudomásom.
Bevallom őszintén, féltem a kudarctól. Nagyon letörte volna lelkesedésemet, ha egy hatalmas gödröt ásva csak egy konzerves dobozt, vagy éppen semmit sem találok. Csak később tudtam meg, hogy más kutatók hányszor de hányszor jártak már így. Persze ők erről a közös megbeszéléseken nem szívesen beszéltek, hát még a hazavitt traktor- vagy kerékpár alkatrészekről és a több száz elszórt más fémtárgyról, pedig az ilyen esetek mind a mai napig, a legjobb kutatókkal is előfordulnak.
1999 szeptemberének végén megváltozott a helyzet. Telefonon felhívott egyik ismerősöm és tájékoztatott, hogy jelentkezett nála egy szemtanú, aki információkkal rendelkezik egy Ózd mellett lezuhant amerikai bombázóról. Mivel a helyszín budapesti ismerősömnek túl messze volt, az eset kutatását teljes egészében rám bízta. Nagyon megörültem, mert a korabeli iratokban szerepelt egy amerikai bombázó gép eltűnése Ózd térségében, de tényszerű adatokkal ekkor még nem rendelkeztem a gép és személyzetének pontos azonosításához. Néhány nap múlva megérkeztek a szemtanú, Fazekas József úr által látott esemény adatai:

1944. október 31-én 3 bombázógép Sajónémeti irányából közeledett Ózd felé, kb. 1500 méter magasságban. Az egyik gépet az un. “Drótos-hegyen” lévő gépágyú tűz alá vette és el is találta. A jobb oldali motorból azonnal erős füst tört elő, majd a gép 10 bombájának kioldása után zuhanni kezdett. A hatalmas madár az ózdi kohászat egyik telepén lévő koksztárolóba zuhant és felrobbant. A személyzet összeégett, így a temető gondnoka két koporsóba rakta a tetemeket és eltemette azokat. Egy év múlva a sírt feltárták és a benne lévő testeket ismeretlen helyre szállították.

 

Tovább javította a sikeres kutatás lehetőségét az a tény, hogy a Csendőrség jelentése szerint azon a napon valóban történt egy ellenséges géplezuhanás abban a körzetben. Az eddigi iratgyűjtéseimkor megszokott alaposságot szem előtt tartva, hozzáláttam a további információk gyűjtéséhez. Már másnap bejelentkeztem a Mezőcsáti Levéltár vezetőjénél, korabeli iratok vizsgálatára. Ebben a kis vidéki fióklevéltárban őrzik ugyanis Borsod-Abaúj-Zemplén megye halotti anyakönyveit, melyek átvizsgálása elengedhetetlen egy ilyen esemény tényszerű kivizsgálásához. Október 17-én hajnalban indultam el Mezőcsátra. Korán érkeztem, de a levéltár munkatársait is annyira felvillanyozta jövetelem célja, hogy nyitva tartás megkezdése előtt munkához láthattam. A kiszolgálásra nem lehetett panasz, az egyik hölgy folyamatosan hozta a hatalmas poros köteteket. Közben a hölgyek egy szüleiktől hallott esetet is elmeséltek, miszerint Mezőcsát mellett is leszállt egy amerikai bombázó, de ezt az oroszok üzemanyaggal feltöltötték és ezután elrepült. Ezt az információt is lejegyeztem későbbi kutatásaim folytatásához.

A nyitvatartási idő végéig 45 település, 1943-46 közötti haláleseteit sikerült tételesen átvizsgálni. Kiderült, hogy az Ózdon lezuhant gép nem az általam keresett amerikai bombázó, hanem egy szovjet DB-3F vagy Pe-2-es repülőgép volt, ugyanis a legénység halálesetét név szerint is anyakönyvezték:

IVANOV PETER IVANOVICS, 25 ÉVES
CHARLES JEGOR VASZILOVICS
MUCHTAROV MICHAEL MAGOVI
BAKTAROV VIKTOR VASZILOVICS, 21 ÉVES
OSZIPOV PAVLOVICS MIHAEL, 22 ÉVES

Ezen kívül 5 magyar pilóta halálesetére is fény derült, valamint szintén 5 településen összesen 224 polgári személy halálesete következett be angol-amerikai légitámadások következtében. Az amerikai gépnek azonban semmi nyomát nem találtam.
Hazafelé jövet eldöntöttem, hogy stratégiát változtatok. Mivel a szovjet front a lezuhanás időszakában már a térségben hullámzott, feltételezhető volt, hogy az akkori jegyzőnek és anyakönyvvezetőnek nem sok lehetősége nyílt az események írásban való rögzítésére. (Ha egyáltalán ekkor még a két hivatalnok a községben tartózkodott.) Néhány ember volt csak, akik a front átvonulása alatt is a helyükön maradtak, ők pedig a lelkészek voltak.
Ezért Ózdtól 15 km-es sugarú körben minden település polgármesteri hivatalának és plébániájának levelet írtam, a további keresés kiterjesztése céljából. Minden levélbe felbélyegzett válaszborítékot is mellékletem, mert a környék önkormányzatainak szegényes helyzetét ismerve, így nagyobb esélyt láttam a válaszok visszaérkezésére. A 45 db levelet november 22-én adtam postára, és vártam a fejleményeket. Az év vége miatt az első válaszok csak 2000 január elején kezdtek beérkezni és január 17-én végre “megtört a jég”!
Sáta község polgármesteri hivatala jelezte, hogy ugyan nem találtak dokumentumokat az általam keresett repülőgéppel kapcsolatban, de hivatalukban dolgozik egy Eke Gyula nevű úr, aki évek óta keresi a község határában lezuhant repülőgép történetével kapcsolatos adatokat.
A megadott telefonszámot azonnal felhívtam, és Eke úr személyében egy rendkívül elszánt és kitartó helytörténet kutatót sikerült megismernem. Ő már korábban felkereste a község azon lakóit, akik még emlékeztek az eseményre és többen alkatrészeket is mutattak neki a gép roncsaiból. Az egyik oxigén tartályon talált angol felirat miatt ő is amerikai gépre gyanakodott, és olyan biztos volt igazában, hogy a község történetét bemutató internetes honlapon külön is megemlékezett a gépről, és az Egyesült Államokból kérte veterán szervezetek segítségét. Azonban eddig választ nem kapott. Nem maradt más, nekünk kellett pontot tennünk ennek az ügynek a végére.
Megállapodtunk abban, ha megérkezik a jobb tavaszi idő, egy megbeszélt időpontban a helyszínen folytatjuk vizsgálódásainkat. 2000. május 5-én hajnalban indultam útnak, és az ezen a napon történt megfigyeléseimről a következő jegyzőkönyvet vettem fel:

Vizsgálati Jegyzőkönyv,

mely készült Sáta községben a település határában, ismeretlen körülmények között lezuhant bombázó repülőgép utáni kutatás során. A helyszínre érkezve (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Ózd-tól 8 km-re DK-re) Eke Gyula úr elkísért sógorához, Bartha Józsefhez, akinél a gép oxigén rendszerének egyik tartályát sikerült megvizsgálnunk. A gyártmánytábla még itt-ott olvasható volt és a feliratból kiderült, hogy a család által takarmány tárolására használt palack, egy amerikai repülőgépről származik. A tartály felfüggesztő pántjainak mérete és elhelyezkedése pedig nagy valószínőséggel B-24-es típusra utal. Bartha úr, mint szemtanú, elmondása szerint 1. vagy 2. osztályos korában (1946-47-ben) osztály kirándulásokon többször jártak a lezuhanás helyszínén, ahol a gép első részének 5-6 méteres darabját viszonylag egyben látta. Arra határozottan emlékszik, hogy a gép pilóta fülkéjében az ülések még megvoltak, és a törzsben valamint a roncs körül nagy mennyiségű lőszer, lőszeres ládák és különböző fémszerelvények voltak. Állítását megerősíti, hogy a nála lévő oxigén tartályon nem található lezuhanásból eredő sérülés, azt szakszerűen, kiszereléssel távolították el a gép, valószínűleg, éppen maradt első részéből. Bartha úr továbbá úgy értesült, hogy az egyik motort szekéren az egyik közeli bányatelepre szállították, de ezt az információt ezen jegyzőkönyv elkészültéig még nem sikerült ellenőrizni.
Kovács B. Gyula úr, helyi lakos állítása szerint az esemény a kislányának születése körüli napokban, azaz 1944. december 17-19-e között történt.
Felkerestük Tóth K. István úrat (Kopogó bácsi), aki édesapjával járt szintén 1946-47-ben a roncsnál, és nagymennyiségű lemeztörmeléket szállított haza a helyszínről. Mára mindössze egy kisebb tábla maradt birtokában, melyet készséggel mutatott meg nekünk. Valószínűleg a külső borító lemezekből kivágott darab sötét olajzöld vagy sötétbarna lehetett, mely a gép külső festésére utal. Elmondása szerint 1945-46-ban a községbe Jeep-el érkező amerikai katonák az édesapját is megkeresték a gép roncsainak ügyében. Az amerikaiakat a gép darabjaira festett számok érdekelték, és az édesapja által elhozott darabokon a tisztek meg is találták ezeket a számokat. Az egyik nagymérető lemezen ugyanis hatalmas fehér vagy piros számokat találtak, (valószínűleg a farok-szám) melyeket lejegyeztek, és elégedetten távoztak.
Özv. Kovács Jánosné további két oxigén tartályt bocsátott rendelkezésünkre, melyek szintén teljesen épp állapotúak voltak, és összehegesztve csapadék víz elvezetőként használták azokat.
A kora délutáni órákban felkerestük a lezuhanás helyszínét, a Sáta- Nekézseny községek közötti út bal oldalán lévő “Kavicsos-tető” elnevezésű domb északi oldalát. A 30-40 méter magas domb kb. 800 méterre DK-re található Sáta községtől. A déli oldalon jutottunk fel a tetőre, ahol kisebb kiterjedésű akácos és cserjés sáv húzódik. A bozótos környékén lévő vaddisznótúrásokból és az aljnövényzet közül néhány perc alatt jelentős mennyiségű roncs került elő. A legtöbb lelet a dombtetőn álló magányos akácfa 20 méteres körzetéből került összeszedésre. Kissé távolabb érve volt csak felfedezhető, hogy a magányos akác is a már említett bozótos sáv része volt valaha, de a növényzet egy kb. 40 méteres szakaszon szinte teljesen eltűnt a felszínről. A növényzet elhalását és további gyér fejlődését minden bizonnyal a lezuhanás során bekövetkezett tűz vagy nagyobb mennyiségű benzin- vagy olajfolyás okozhatta. A területről begyűjtött leletek: görbült, de nem égett vagy olvadt lemezdarabok, magas nyomású gumicső darab, öntvénydarabok (valószínűleg a turbófeltöltőből), bakelit darabok szintén égésnyomok nélkül.
Minden szemtanú egybehangzóan állította, hogy a gép Ózd felől érkezett, majd egy hatalmas kör repülése közben, folyamatosan süllyedve csapódott az említett domb oldalába.

Hazafelé, a 120-as Skodában zötykölődve, azon törtem a fejem, milyen iratokra lesz szükségem ha hazaérek, mert a szemtanúktól elhangzott az a három kulcsfontosságú információ melyek segítségével egy csapásra megfejthető lett ez a kirakós játék.
Az a tény ugyanis, miszerint a háború után amerikai tisztek jártak a községben és a gép lemezeit keresték, azt feltételezte, hogy a gép legénységéből legalább egy személy életét vesztette az esemény során. Az amerikaiak ugyanis sohasem kutattak a roncsok után, ha a személyzet sértetlenül hazatért a háború végéig. Mivel azonban a közelben talált sírokat nem tudták azonosítani, a Sírazonosító Különítmény emberei a gép roncsai között lévő fegyverek, motorok és lemezek számai alapján igyekeztek a gép hovatartozását kideríteni. Mivel itt a farok számot rejtő lemezdarabokat hamar megtalálták, a közelben meghaltak személyazonossága hamar kiderült, és így a kutatást gyorsan be is fejezték.
A másik fontos információ a dátum pontosítása volt, hiszen az 1944. december 17-19-e közötti három nap nagyon leszűkítette a lehetőségeket.
A harmadik döntő adat, az oxigén tartályok felfüggesztése, pedig végleg csak a B-24-es típusra terelte a figyelmet. Azt tudni kell, hogy az U. S. National Archives – az Amerikai Nemzeti Levéltár – őrizetében vannak azok a veszteségi kartonok, melyek tartalmazzák az amerikai légierő eltűnt gépeivel kapcsolatos dossziékat. Ezen jegyzőkönyvekben rögzítették a gépek fegyver- és motorszámait, a legénység adatait, és a fogságból hazatért pilótákkal felvett kihallgatási jegyzőkönyvek eredeti példányait. Az amerikai alaposságra jellemző, hogy több esetben az ügyhöz kapcsolódó német hadifogolytáborokból származó zsákmányolt jelentések, sőt az amerikaiakkal kapcsolatba került magyar személyek iratai is csatolásra kerültek. A listán minden gép egy MACR-számot kapott (Missing Air Crew Report – Jelentés Eltűnt Repülőgép Személyzetéről) mely alapján a kutatók megrendelhetik egy adott gép jegyzőkönyveinek mikrofilm másolatait.

A hatalmas anyag az A.1114-es listában lett összefoglalva, amely a Magyarországot támadó 15. Amerikai Légi Hadsereg majdnem teljes veszteségi tételeit tartalmazza. A jegyzék az 1944. február 2-a és 1945. április 26-a közötti, tehát a magyarországi légi hadműveletek időszakában, 2200 repülőgép eltűnéséről tesz említést az európai térségben. Sajnos a kutatóknak az egész közép európai térség adataira szükségük van, mert több esetben bebizonyosodott, hogy a Lengyelország vagy Ausztria felett eltűntnek jelentett gép súlyos sérülései ellenére nem zuhant le, hanem elvergődve Magyarországig, itt fejezte be földi pályafutását.

A lista birtokában megkezdődött a “kör” szűkítése. Decemberben 179 elveszett gépet jelentettek, melyek közül 117 volt B-24-es “Liberator”. A december 17-19-e közötti három napon a veszteség 43 gép volt, melyből 33 volt B-24-es. Nem maradt más hátra, mint elővenni a Magyarországról exhumált amerikai repülők adatait tartalmazó listát és kikeresni azokat a neveket, akik a fenti három nap valamelyikén B-24-esen repülve vesztették náluk életüket. A lista a “missing”- eltűntekkel együtt jelenleg 395 személy adatait tartalmazza. A számítógép hamar kidobta annak az 5 gépnek az adatait, ahol az említett napokban halálesetek fordultak elő. Ezek során 12 személy vesztette életét: Jerome J. Jacobson hadnagy 17-én akkor halt meg, mikor zuhanó B-24-eséből kiugorva fejét beverte és eszméletlenül, ejtőernyője nyitása nélkül zuhant le Adony község határában.
Szintén ezen a napon egy B-24-es zuhant le Böhönye község határában, melynek során Borys Kany hadnagy és Robert W. Mc. Kee törzsőrmester hősi halált haltak.
18-án Harry W. Austin őrmester akkor vesztette életét, mikor Kecskemét közelében B-17-esére egy szovjet Jak-9-es tévedésből tüzet nyitott. Austin olyan súlyosan megsebesült egy gépágyú lövedékétől, hogy azonnali orvosi ellátásra volt szüksége. Társai ezért egy ejtőernyőt adtak rá és kidobták a gépből, majd ők is kiugrottak. A személyzet egyik tagjának vallomása szerint Austinnak a kidobás előtti utolsó pillanatban már nem érezte a pulzusát. Sajnos a művelet nem sikerült, mert az ernyő nem nyílt ki, így az őrmester lezuhant. Testét a jakabszállási templom udvarán temették el társai.
19-én egy B-24-es tűnt el nyomtalanul Magyarország felett. Az amerikai sírazonosítók már a jugoszláv hegyekben kutattak a gép után, mikor 1945 májusának végén, néhány nap alatt, négy amerikai pilóta (James G. Griffith, John E. Hart, William Russel és Lee C. Stutzman holttesteit vetette partra a Balaton, a Balatonszemes-Balatonlelle-Ordacsehi közötti partszakaszon. Attilio A. Benvenuto és Bruce Cosper repülők maradványai a mai napig nem kerültek elő, minden bizonnyal a roncsok közé szorulva valahol a magyar tenger mélyén alusszák örök álmukat.

Volt még egy adatom, mely szerint 18-án Lester Joseph őrmester és William Showders törzsőrmester eltűntek, de bizonyított volt, hogy holttestük Magyarországról került elszállításra 1947 nyarán. Azonnal tudtam, ők ültek az én madaramon! Az A.1114-es lista szerint a gép iratai a MACR: 10 699 számú gyűjtőben voltak megtalálhatók, és az eltűnés helyszínét “Chybie-Poland” bejegyzéssel adták meg. Nagy valószínőséggel ez a hely volt az, ahol a kötelék többi gépe még kapcsolatban állt a később eltűnt B-24-es személyzetével.
Természetesen azonnal ment a levél a National Archives-hez a gép adataiért, de a közel egy hónapos átfutási időt nem volt türelmem kivárni, ezért egy kölcsönkért fémkeresővel újból a helyszínre siettem. Reggel 6-tól déli 12-ig tartott a terület aprólékos bejárása és a műszer által jelzett helyek megjelölése. Délután vette kezdetét maga a feltárás. Mindössze 5-10 centiméteres mélységből estig közel 40 kg-nyi fémhulladékot sikerült összegyűjteni.
Mivel a terület, a helyi termelő szövetkezet megszűnéséig, művelés alatt állt, nem maradhattak el a már megszokott “civil tárgyak”. A 40-es évek szegény parasztvilágára két, kaszák élesítésére használt fen-kő, míg a 70-es 80-as évek kollektivizált és gépesített földművelésére MTZ traktor alkatrészek, valamint eltört eke és borona darabok emlékeztettek. Természetesen nem maradhattak el a napszámosok által “telepített” májkrémes “aknák” tucatjai sem. A 70-es évek “gazdagságát” egy 2 forint 40 filléres literes tejes tasak szimbolizálta.
De szerencsére a leletek többsége a “nagyvas”-ból származott. A legszebb darabok, a pilóta fülke ajtajának kilincse és zárja, valamint 7 db 1944-es gyártási évű 12,7 mm-es nehézgéppuska lőszer voltak. Előkerültek továbbá különböző szerelvények és lemezek a gép szinte minden pontjáról.

Egy hónap múlva megérkezett az anyag az Egyesült Államokból és végre teljes egészében megismerhettem ennek a szomorú eseménynek a hiteles történetét:
1944. december 18-án 560 nehézbombázó szállt fel a 15. Amerikai Légi Hadsereg állományából, hogy csapásokat mérjen a Blechammer, Odertal, Bécs-Florisdorf, Moravska-Ostrava valamint az Auschwitz közelében lévő kőolaj finomítók ellen. Az összehangolt akció során 17 repülőgép, 15 B-24-es és 2 B-17-es nem tért vissza olaszországi bázisára. A 459. Bombázó Ezrednek ez volt a 166. bevetése, és célpontul az Auschwitz melletti finomítókat jelölték ki számukra. A Cerignola melletti Giulia-i repülőtérről a reggeli órákban 28 B-24-es emelkedett a levegőbe és kötelékbe rendeződés után elindult a célpont felé. Nem sikerült az ezrednek a bombák elsőre való kioldása, mert a rárepülés során egy másik kötelék gépei keresztezték útjukat. A célpont légterében való tétovázásért súlyos árat kellett fizetniük. A légvédelmi tüzérség zárótüzétől a 459-esek 4 gépe tűnt el pár perc leforgása alatt. A 42-78160-as fakor számot viselő B-24G típusú bombázót, melynek “CHERRY” volt a beceneve, 12 óra 05 perckor látták utoljára a lengyelországi “Chybie” felett. (Auschwitz ÉNY 10 km.) A gép a második rárepülés fázisában volt, mikor minden ok nélkül hirtelen balra kifordult, és eltűnt a kötelék többi gépének látószögéből.

Az eltűnt gép személyzete a következő hajózókból állt:
ROBERT G. DE GROAT HADNAGY PILÓTA FOGSÁGBA ESETT
JOSEPH R. MOSES HADNAGY MÁSOD PILÓTA FOGSÁGBA ESETT
HUBERT V. SCHIERLING HADNAGY NAVIGÁTOR FOGSÁGBA ESETT
DAN ROSE HADNAGY BOMBACÉLZÓ HAZATÉRT
WALTER F. FALCK Jr. ŐRMESTER SZERELŐ-LÖVÉSZ FOGSÁGBA ESETT
ALEXANDER S. DROGY TÖ. ŐRMESTER RÁDIÓS LÖVÉSZ FOGSÁGBA ESETT
WILLIAM SOWDERS TÖ. ŐRMESTER LÖVÉSZ MEGHALT
DONALD J. PATNODE ŐRMESTER LÖVÉSZ FOGSÁGBA ESETT
JOSEPH C. HALLETT Jr. ŐRMESTER LÖVÉSZ HAZATÉRT
LESTER JOSEPH ŐRMESTER LÖVÉSZ MEGHALT

A személyzet visszatért tagjai a háború után a következőket mondták jegyzőkönyvbe:

A célpont felett szerzett légvédelmi találat miatt a pilóta úgy döntött, hogy nem indul vissza Olaszországba, hanem az oroszok által elfoglalt területeken fog leszállni. Az orosz-német frontvonal felett, miközben egy kényszerleszállásra alkalmas területet kerestünk, ellenséges gépágyútól több találatot kaptunk. A pilóta mindenkit utasított a gép elhagyására. A navigátor meghatározta helyzetünket, mely szerinte a magyarországi Ózd-tól Dk-re lehetett ekkor. A dombokkal és kisebb hegyekkel tarkított tájon a pontos hely meghatározására nem volt lehetőségünk, és a terep adottságaiból kifolyólag a kényszerleszállással sem próbálkoztunk. A lövészek a bombatérben összegyűltek és szinte egyszerre ugrottak. Miután a bombázótiszt jelentette a pilótának, hogy a törzs üres ugrottak a tisztek is. Nem sokkal később ejtőernyőinken függve láttuk, amint gépük lapos spirálban süllyedve egy domboldal tetejébe csapódik és megsemmisül.
Rose és Hallett a frontvonalhoz nagyon közel, az orosz oldalon ért földet, őket egy orosz járőr gyűjtötte be. Hallett-re ereszkedés közben lőttek is az oroszok, mert német ejtőernyősnek nézték. Szerencséjére nem találták el. Tőle kb. fél mérföldnyire (a német oldalon) ért földet Sowders, aki kérlelte az oroszokat, hogy menjenek ki érte a senki földjére, de ezt a hatalmas lövöldözés miatt megtagadták. A németek minden fegyverrel, gépágyúkkal és aknavetőkkel is lőtték azt a helyet, ahol az amerikaiak földet értek. Ennek következtében a német oldalon földet értek közül Sowders és Lester meghalt. Valószínőleg Lester-t még az ernyőjén lógva, míg Sowders-t a földön lőtték agyon. Azt, hogy végül is ki és honnan lőtt, az akkori áttekinthetetlen helyzet miatt már nem lehetett kideríteni. Az egyik, német oldalon fogságba esett lövész őrmesternek 30 lyukat számoltak meg az ernyőjén. Patnode őrmester határozott állítása szerint a tüzet az orosz állások irányából kapta. Sowders teste egy közeli régi bányaakna mellett feküdt. A németek az elfogottaknak megmutatták Sowders dögcéduláit és tárcáját, valamit Lester mentőmellényét és hajózó ruháit. Falck őrmestert ejtőernyőjén ereszkedve megsebesítette egy német golyó.

A két, orosz oldalon földet ért amerikai Debrecenen keresztül, egy C-47-essel, hamarosan visszatért olaszországi bázisára. A hat fogságba esettre még közel félévnyi fogolytábor várt. A személyzet két elhunyt tagját a háború után exhumálták és további azonosítás céljából a Budaörsi úti Amerikai Temetőbe szállították. A sikeres azonosítás után, melyben nagy szerepe volt az amerikaiak által Sátán megtalált lemezdaraboknak, Lester Joseph őrmestert az Ardenneki Amerikai Temető “A” parcella, 12. sorának 2. sírjában helyezték örök nyugalomra. William Sowders törzsőrmester testét családja kérésére visszaszállították az Egyesült Államokba és szülőhelyén, katonai tiszteletadással temették el újra.

Így lett teljes az én első roncskutatásom története, és ekkor váltak a megtalált apró alkatrészek tőlem végleg elválaszthatatlanokká.

Az írás az Aranysas című katonai repülési folyóirat 2004. decemberi számában olvasható (54.o.), A sátai nagyvas címmel.

További B24 információk itt.

Kapcsolódó tartalmak Sáta honlapján:
A II. világháború Sátán >>
A II. világháborúban Sátán elhunyt ismeretlen katonákról >>