Ez a cikk már több mint egy éves, kérjük, hogy az oldalon szereplő tartalmat ennek figyelembe vételével olvassa.
Kerékgyártó Mihály írása a Vakok Világa című folyóirat LXXI. évf. 7-8. számában
(2010. július-augusztus)
Jókedvű, optimista embernek ismertem meg az ózdi Barta J. Béla nyugdíjast, pedig amit egy forró nyári délután a fa alatt elmesélt az életútjáról, annak alapján azt feltételezhetnénk, hogy bizonyára elege van már az egész életből. De nem! Tervei vannak, s tőle telhetően még ő segít másoknak különféle dolgokban.
– A Sáta nevű kisközségben jöttem a világra 1942. március 24-én – kezdte elbeszélését Barta J. Béla. – Édesapámat igazából nem is ismerhettem, mert kétéves voltam, amikor katonaként hősi halált halt Kassán. József bátyámat és engem nagyapám és özvegyen maradt édesanyám nevelt fel. Mindketten az ózdi ipari tanuló iskolában tanultuk ki a géplakatos szakmát. Jó volt ez az iskola, de hajnalban kellett felkelni, ugyanis az autóbusz már öt órakor indult Ózdra.
– Gondolom, akkor el is tudott helyezkedni, mint ifjú szakmunkás?
– Természetesen. Az Ózdi Kohászati Üzemek Nagyolvasztó Gyáregységében lettem karbantartó lakatos. Ez egy gázos, poros, egészségre ártalmas munkahely volt, de minden műszakban kaptunk védőitalt és védőételt. Mire megszoktam volna minden tekintetben ezt a munkahelyet, megérkezett a katonai behívó parancs. Ekkor 1962-t írtunk. Az aknavetőknél szolgáltam,majd tisztes iskolára kerültem és mint szakaszvezető szereltem le.
– A munkahelyére ment vissza?
– Nem! Időközben megtudtam, hogy a bányánál többet lehet keresni, mint a kohászatnál. Jelentkeztem a Borsodi Szénbányák Farkaslyuki Üzemébe. Úgynevezett beállító lakatos lettem. Ez a munkahely nagyon zajos volt. Tizenegy évi munka után halláskárosodást szenvedtem, ezért a főnökség egy csendes munkahelyet jelölt ki számomra, ahol 15 éven át tettem a dolgomat. Itt nagyon szerettem lenni, érdekelt a körülöttem lévő technika, technológia. Sok ötletem is volt. Ennek köszönhetően többszörös Kiváló Újító lettem. Végül a bányát felszámolták. Minden munkahelyemen kértek az arra illetékesek,hogy lépjek be a pártba, de hiába. Emiatt aztán ki is maradtam néha a jutalmazásból. Talán többre is vittem volna párttagként.
– Mi volt az elzárkózásának az oka?
– Megmondom az igazat. Drága nagyapám annak idején azt mondta: „Fiaim, kerüljétek a politikát! Nehogy belépjetek a pártba!”
– Miután 1992-ben megszűnt a bánya, hová került dolgozni?
– Az ózdi vasgyárba, ahonnan még egy tanfolyamra is elküldtek, ugyanis mester szakmunkásvizsgát kellett tennem. Ezt követően ipari tanulók gyakorlati oktatásával is foglalkoztam. Átadtam nekik a sokéves szakmai tapasztalataimat. Mire megkedveltem ezt a tevékenységet, ezt a munkahelyet is bezárták. Vagyonőr lettem a megszűnt üzem területén, mert a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni sehol ilyen „öregen”.
– A vagyonőri munkakör meddig tartott?
– Tíz vagy tizenegy évig, már nem is tudom hirtelen. Végül ezt a munkát is „megköszönték”, így munkanélkülivé váltam. Rá egy évre szívinfarktust kaptam. Debrecenben műtöttek. Ezt követően rokkantnyugdíjas lettem. Nem sokkal ezután sokat romlott a hallásom és a látásom is.
– Eddig szinte csak a munkáról esett szó, a családról nem.
– 1966-ban megnősültem. Egy falubeli kislányt vettem feleségül, akit már az általános iskolában kiszemeltem magamnak. 1968-ban megszületett Attila, 1974-ben pedig Gábor fiunk.
– Mióta laknak Ózdon?
– 1982-ben kaptunk itt lakást a bánya jóvoltából. Hamar megszoktuk a városi életet is.
– A két gyerek számára mit tartogatott a jövő?
– Attila velünk lakik. Egészségügyi okok miatt segítségre szorul. Gábor miután leszerelt a katonaságtól, rögtön megnősült. Két kislányuk született: Lilla és Jázmin. Általános iskolások, jó tanulók. Gábor felesége az Ózdi Városi Bíróságon dolgozik, Gábor pedig az ózdi szöggyárban. Ózd-Hódoscsépányon laknak, ott építkeztek. József bátyám néhány évvel ezelőtt gyógyíthatatlan betegségben elhunyt. Két gyereke van, akik mindketten családot alapítottak.
-Mi az ön kedvenc időtöltése?
– Harminc éve gyűjtöm a bélyeget, szakköri tag vagyok. Gyakran nézegetem őket a nagyítóval. Továbbá nagyon érdekelnek a technikai vívmányok, a sport, azon belül is a labdarúgás. Valamikor játszottam is a falusi csapatban. Egy időben jártam a szívbetegek, idősek, látás- és hallássérültek klubjába, de őszintén mondom, hogy ezeket nem nekem találták ki. Sokan szinte csak a betegségekről tudtak beszélni, ami már kezdett idegesíteni. Kialakítottam egy életvitelt, ami számomra bevált. Naponta sétálok 1-2 kilométert, ha esik, ha fúj. Azonos időben kelek és fekszem. Nem szabad állandóan a betegségre gondolni, mert az még betegebbé teheti az embert. A betegség mellett a szépet és a jót is észre kell venni az életben, mert mindig adódik ilyen is. Sorstársaimnak is ajánlani tudom ezt a szemléletmódot.
Kerékgyártó Mihály
