A Szövetkezet


A Sátai Dolgozók Személyszállító Szövetkezete
Barta Zoltán

Egykor, amikor még az ózdi kohók a fénykorukat élték, rengeteg sátai embernek adtak munkát. Sátáról már a ’30-as években is jártak az ózdi gyárba dolgozni, így például 1934-37 között harminc, majd nyolcvan ember járt már be. Ezekben az időkben sokkal nehezebb volt a közlekedés, különösen ilyen távolságokra (mintegy 15 km). Gondoljunk csak bele: Nekézseny, Csokva vagy Bóta gyalog sem volt (és ma sincs) messzebb fél-egy óra járásnál, Ózd azonban már más kategóriába tartozott. A községnek a felszabadulás előtt is volt vasúti megállója, de Ózddal közvetlen összeköttetése mégsem volt, mert a vonat az Eger-Putnok szárnyvonalon járt, és jár ma is (kiegészítés: 2009 végétől már nem), amelyről Ózdra csak Putnokon keresztül, tehát óriási kerülővel lehetett eljutni. Ózdot így csak gyalog, lovaskocsival vagy kerékpáron lehetett megközelíteni. A gyárig két, két és fél óra a távolság gyalog, de a sokszor 12 órás megfeszített tempójú műszak után már a fiatal munkások sem vállalkoztak e távolság megtételére, nap mint nap. Nyáron, aki tehette kerékpáron járt be, télen albérletbe, gyári barakkokba költöztek Ózdon. A háború befejezése után a bejárás körülményes és veszélyes is volt, ennek ellenére ki gyalog, ki kerékpárral mégis bejárt dolgozni.

Ózdi munkásszállások, Kisamerika
Ózdi munkásszállások, Kisamerika

1945 után már több, mint 100 fő járt a gyárba Sátáról. Ebben az időben segítséget is kaptak a bejáráshoz, a vállalat saját teherautón (!) hordta haza a sátaiakat. A nyitott teherautón hazautazás már jóval nagyobb könnyebbséget jelentett a munkásoknak -lévén, hogy más lehetőség nem adódott-, mígnem 1948-ban a szállítás ráfizetéses voltára való hivatkozással a gyár megszüntette a fuvarozást. Ekkor a sátai bejárók közül valakinek az az ötlete támadt, hogy közös pénzen vegyenek egy járművet, amivel aztán bejárnak dolgozni. A remek elhatározást tett követte. Hirdetés útján tudomást szereztek egy eladó amerikai GMC típusú buszról. A budapesti eladó 65.000 forintra tartotta a járművet, amelyhez a dolgozók 40.000 forintot kaptak a gyártól, ezt az összeget még abban az évben vissza kellett fizetniük. A felmaradó pénzt a bejáró dolgozók adták össze olyan módszerrel, hogy 107 fő vásárolt egyenként 300 forint értékű részvényt. Végül megkapták a vásárlási engedélyt, és megvehették a buszt. A forgalmi engedélyt a “Sátai Dolgozók Személyszállító Szövetkezete” címen állították ki. Megvolt már tehát a busz, de a tulajdonlási joggal rengeteg előre nem látott gond keletkezett. Néhány jelentősebb ezek közül: üzemanyag, szerszám, garázs, utazási jegyek stb. Az elsődleges természetesen az üzemanyag volt, hiszen 1948-at írván, akkoriban nem mindig lehetett kapni hajtóanyagot. A jármű karbantartása is nehézségekbe ütközött, hiszen a busz speciális javító műhelye Budapesten volt. Végül a hiányzó szerszámok beszerzésével orvosolni tudták a fellépő meghibásodásokat.

Az utazási jegyeket nyomdában készíttették, majd saját bélyegzővel látták el. A részvényesek heti jegye 14 forintba került, a bejáró, de nem részvényes dolgozók 18 forintért kaptak heti jegyet. A polgári utasok részére Sáta és Ózd között az oda-vissza útra érvényes egyszeri jegy 6 forintba került.

A Szövetkezet busza
A Szövetkezet busza

A már említett karbantartási nehézségek miatt a busz-javítások költségeinek előteremtésén kívül más problémák is felmerültek. Így például: a munkások a busz egy-egy üzemzavara miatt elkéstek munkahelyükről, esetenként mégis kerékpárral kellett utazni. Előfordult, hogy tologatni kellett a járművet, persze, ezt volt, aki megunta, és gyalogosan tette meg az útból még hátra lévő távolságot. Az öregedő busz egyre több bosszúságot és kiadást okozott a részvényeseknek és az utazóközönségnek egyaránt. Egy-egy ilyen alkalommal 20.000 forint javítási, majd 15.000 forint teljes gumigarnitúra költség keletkezett, ami a jármű 65.000 forintos vételárát figyelembe véve kissé borsos lehetett. Ha figyelembe vesszük az alkalmazott jegyárakat (lásd feljebb), akkor pedig különösen nagy érvágás lehetett a szervizelés. E terhektől a KPM szabadította meg a “Sátai Dolgozók Személyszállító Szövetkezeté”-t, 1951 májusában a MÁVAUT egy közúti rendeletre való hivatkozással leállította a buszt, és az ózdi Cserkész-telepre szállíttatta. Igaz, adtak helyette egy ponyvás teherautót… A részvényesek ekkor felajánlották megvételre a buszt a KPM-nek, amely élt is a lehetőséggel, és kiszúrta a részvényesek szemét mintegy 6.000 forinttal. Ez az összeg – bár nem fedezte a még fennálló tartozásokat és a részvényesek betéteit sem – idővel megérkezett a községi tanács csekkszámlájára, de a részvényesek bent hagyták községfejlesztésre, mondván, hogy ez az összeg már senkit sem segített volna meg.

A kisegítésképpen küldött ponyvás teherautót később egy ablak nélküli, modern “fakarusz” váltotta fel, de az ózdi gyárba bejáró dolgozók között talán még a mai napig is él az Ózd-Sáta viszonylatban közlekedő amerikai GMC autóbusz, és a “Sátai Dolgozók Személyszállító Szövetkezeté”-nek emléke.

Az írás az Észak-Magyarországi Napló archívumából származik