Keresztesné Király Rózsa versei

Búcsú anyámtól
Csodálatos nap
Gyermekkor
Hazatértem
Ketten
Májusi csoda
Menedékház
Miértőőő
Ne menj még
Ölelés
Pillanatok
Szerelem
Tavaszváró rekviem

 

 

 

Búcsú anyámtól

Megtaláltad hát annyi bolyongás,
nyomasztó gond után
örök magányod,
s lakásod ott van már,
hová sosem jut el hörgő
torkomból felszakadt sóhajom
– utánad…
de én, ki itt maradtam
nélküled
vajon Isten bűnbocsánatát
elnyerem-e
azért az időkért
amikor nem voltam melletted,
pedig akartam,
de az élet gonosz tréfát
űzött velem.
Annyira hiányzol!
Nem igaz, hogy nem vagy!
Emléked bennem van,
mélyen ott benn,
egyetlen vigaszom,
hogy annyi baj-baj után
most biztosan megpihensz.
Búcsúzzunk hát örökre el:
Isten veled!
Nyugodj békében, édesem…

 

Csodálatos nap
(A nekézsenyi plébánia-avatásra)

Csodálatos volt a ma reggel
csodálatos volt, ahogy felkelt a Nap
szellő sem lebbent
csak a harangok zúgtak-búgtak,
hogy járjuk be útjait Irgalmasságodnak…
Beteljesült hát Uram a te akaratod,
hiszen e ház nem épült volna fel,
ha te nem akarod.

Összegyűltünk e szent helyen
dicsérni tégedet.
Köszönjük neked, Istenem,
hogy adtál erőt-hitet,
hogy adtál erős munkáskezet,
köszönjük, hogy most itt állhatunk,
teelőtted leborulhatunk.

Mindenható Isten,
ki vezeti a hívő embereket,
irányította dolgos kezüket,
aki megmutatkozik
minden cselekedetünkben,
kérjük áldásodat e házra
és a gyülekezet minden tagjára!

 

Hazatértem

Ha érted MINDENT elhagyok,
leszel cserébe MINDENEM?
– kérdeztem, mikor megleltem
jövendőbeli férjemet.
Valahogy éreztem
ahová magyarnak születtem
nem vagyok jó helyen…
S hazát cseréltem,
magamért és érte,
pedig annyira féltem!
De vonzott az érzés,
hogy végre HAZAÉRTEM…
Ő fogta a kezem,
nem hagyta, hogy
elveszett legyek:
“Gyere, ne félj,
otthonod lesz az otthonom,
mire vársz még,
vár a napfény,
gyere és ÉLJ!!!”
Eltelt annyi év,
már megszoktam rég
a fenyveserdők csendjét,
őzikék riadt tekintetét,
reggelente csicsergő madarak
ébresztő énekét:
Gyere, ne félj,
várt rád a fény,
gyere és élj…

 

Gyermekkor

Fekszem az ágyon, fejem fölött röpködnek
rég elfelejtett gyermekkori álmok,
s mint vihar után a szivárványok
visszaidézik azokat a meghitt
órákat, napokat, amikor még
együtt volt a nagy család:
apánk, egy kisfiú, négy kisleány,
s köztük volt még,
napként ragyogott reánk
jó anyánk.

Akkor még igazi ünnep volt
minden nap,
de főleg a vasárnap,
amikor a református
templomban mondtunk
remegő imát,
s könyörögtünk Istenhez
egy kis boldogságért,
családi összetartozásért.

A kertben rohangáltunk
meghitten, boldogan,
hancúroztunk a fák
alatt, a zöld főben gondtalan.
Aztán ahogy az évek lassan elsuhantak
áldozatai lettünk felnőttkori gondoknak,
valahogy elfelejtettük a csodát:
hogy mit is jelent a nagy család,
s az összetartozás…

 

Ketten

Testünk-lelkünk és életünk
mint egymásba kapaszkodó
indák, úgy gabalyodtak
össze egy életen át…
Két testből, két lélekből
lettünk eggyé,
örömből és szenvedésből,
gazdagságban-szegénységben,
bordarácsaink börtönében
élve együtt ketten
már negyvenöt éve.
– Ez több mint szerelem,
ez a sorsom,
ez az életem…

Sokszor csodáltuk
az égig nőtt
fenyőket,
milyen büszkén
viselik hóterhüket!
Mi is így viseltük
életünk terheit,
megrogyva bár,
de felemelt fővel, büszkén
mindvégig
– egy életen át…

S ha majd eljön
a végső visszaszámlálás,
reszkető kezem feléd
nyújtom majd és
repülünk együtt az
égi vadászmezőkön át,
itthagyva megvalósult
álmainkat,
földi alkotásainkat,
míg csendesen búcsút
int a táj,
az erdő,
a fő,
a vadvirág…

 

Májusi csoda

A Tél kitombolta magát
s mielőtt végleg
nyugovóra tért
bűneinkért áldozatként
felkínált
egy arasz
csodálatos tavaszt…
…bár nehéz elfelejteni
milyen hideg, könyörtelen
voltál,
mindent visszavettél,
semmit sem adtál.
Most szívemben a
CSAKAZÉRTIS dacával
újra megpróbálom
kikönyörögni a sorstól
azt az egy-két csodát
amely – úgy érzem –
jár még nekem
ezek után…
S lásd a természet
milyen hőségesen
szeret engem,
mert már érkeznek
lassan sejtelmes
langyos szelek
s messziről jött
szép májusi ígéretek…
S mint pajkos kisgyerek
csínytevés után
olyan bájosan pirulva
kertek alatt lopakodva
udvarunkba besurranva
lassan, de biztosan
érkezik a nyár.
Májusi zápor mossa le rólam
kicsit vonakodva, sután
a fájdalom porát.
– újra mosolygok –
s ettől kissé meghatódnak
az égigérő fák.
Minden mosolyért
jutalmam sok-sok
sárga gyermekláncfű-virág.
Ott fenn az égen
az égszínkék felhők
fehér szalagokkal
integetnek,
itt lenn a földön
tobzódik a természet.
Üdeséget, életet, reményt
hoz a szél,
sokat ígérő álmokról,
titkokról,
szerelemről mesél.
Madárcsicsergésre ébredek,
rózsaszínűek és hófehérek
a reggelek,
megrohannak az élmények,
mindenhol bimbózó orgonák…
Hát ne hazudd többé élet nekem,
hogy nincsenek csodák!…

 

Menedékház

Menedékházad volt a szívem,
oltalmazód volt,
ölelő kezem,
ha bántottalak,
vagy fájt az élet,
ha vélt
vagy valós
sérelmek értek,
nálam találtál
menedéket,
s én nem
kérdeztem
semmit,
csak átöleltelek,
csak szerettelek…

 

Miértőőő

…Álmaim vibráló lázjátékain
villámként cikázik át
élet-halál tusád
s én az éjszakába ordítom:
MIÉRT???…
miért mentél el,
hiszen te szent voltál,
s minden nap imádkoztál
hát ezen a földön
csak ennyit ért az imád?
Vagy tán megváltás volt
megfáradt testednek
a halál,
s ott már nem fáj
többé a fáj?…

 

Ne menj még

Ne menj még,
maradj,
érezni-hallani
akarlak.
Akkor, amikor
már nem sokat
érnek a hazug
szavak,
s akkor amikor
már a szeretet
is fáj,
én mormolok
érted
térdre rogyva
száz imát.
Ne menj még,
maradj,
érezni-hallani
akarlak.

 

Nincs már hova hazamenni

Ablakomon újra buja jégvirágok nyílnak,
s valahol – messze – kis szobád
falai közt már üresen kongnak a szavak,
s értelmetlenné tett MINDENT a tény,
hogy elmentél
és nem jössz vissza
soha többé…
Húsz éve már, hogy tanulom
az életet tenélküled,
de lehetetlen megszokni a tényt,
hogy elmentél, nem várod már
gyermekeidet soha többé,
s a legrosszabb, hogy
nincs már kihez, hová
hazamenni…
Emlékszem, hogy fájt neked,
hogy nem gyűjtöttél
kincseket nekem,
de kell-e
nagyobb kincs,
mint amit
tényleg adni tudtál
utolsó leheletedig:
a SZERETET…

 

Ölelés

Olyan törékeny volt
és olyan védtelen,
ahogy apró lábaival
tipegett-topogott,
lassan lépkedett

Szerettem volna hozzá rohanni,
átölelni,
fülébe súgni,
hogy szeretem,
csodálatos volt,
ahogy arcán
az ártatlanság
rózsapírjai nyílanak.

S mikor ő is felém
nyújtotta karját,
hogy átöleljen,
úgy éreztem,
hogy valamit
– egy érzést
a múltból –
megtaláltam,
amiről azt hittem,
hogy rég elveszett…

Abban az ölelésben MINDEN benne volt:
az ártatlan, utánozhatatlan
gyermeki szeretet…

 

Pillanatok

Emlékszel milyen volt az a forró
Tisza-parti nyár?
Emlékszel még hogy égette
meztelen talpunkat
a forró homok?
S emlékszel, milyen volt
a pillanat
– mikor lehúnyt szemeim
alatt megéreztem,
hogy ott vagy,
pedig még
nem is láttalak?
Majd szemeimet
felnyitottam
s megláttalak,
s te megláttál.

Akkor, abban a pillanatban
eldőlt a sorsunk,
megpecsételődött,
s már nem volt
többé te és én,
csak mi voltunk
ketten – együtt
az élet peremén…

Semmink nem volt
csak két kezünk,
majd mindenünk lett,
voltak jobb évek
és nehéz idők,
ami nem ölt meg,
megerősített…

Elrepültek az évek
s a mindenből
már semmi sem kell,
oda, ahová lassan készülünk,
batyu nélkül megyünk.

Lassítsd le kérlek lépteidet,
gyere velem mint régen,
csodáljuk ketten
az érintetlen természetet,
járjunk be zeg-zugos
helyeket,
madarak csicseregnek,
tavaszi szellő fújdogál.
Szép volt az élet,
nehéz itthagyni
téged,
zajos világ…

De várnak reánk
a vadregényes tájak,
tavasz van újra,
virágba szökkennek a vágyak…

 

Szerelem

Az őszi felhők esőcseppjein
átragyog egy pillanatnyi
tavasz,
a döbbent csöndben
ősi ösztönök
szikrái gyúlnak:
felizzik a szerelem,
csak ők vannak
ketten húszévesen.
Az élet semmit
nem ígér,
s ők cserébe
MINDENT ADNAK
– egyetlen pillanatért.
Homlokukon fényes
glória a szerelem,
csak ők vannak
ketten húszévesen.

 

Tavaszváró rekviem

Vajon kizöldülnek-e ezen a tavaszon is a fák?
Nyílik-e tenélküled virág?
Ha már te SOHA TÖBBÉ nem leszel nekünk
anyánk, s nem lopakodsz
betegen-tétován a kerten át,
hogy reszkető kezeddel szedett
tavaszi virággal feldíszítsd
szobáidban némán-dermedten
álló vázáid sorát…
Utolsó esténk emlékére
még naponta ejtek könnyeket,
s bánom már mindazon dolgokat,
amelyeket nem mondhattam
el neked.
De ugye tudtad-érezted azt,
ami bennem lezajlott aznap,
s nem kellettek hozzá
suta, buta, érzelgős szavak…
Hiába kereslek azóta,
nincs semmi égi jel,
amely jelezné, hogy merre mentél,
mégis: tudom, hogy ott vagy!!!
Tudom, létezel!!!
Velem-bennem vagy
mindörökké…
S én gondolatban elmesélem neked,
hogy mi történik ezen
a bűnös földön idelenn,
s te fényévnyi távolságból is
vigyázod-őrzöd-félted
gyermeked…
S közben tisztán hallom kacajod:
“Ne félj, a halál sem vehet el
tőletek…”

© Keresztesné Király Rózsa