Sáta története – Áttekintés

 

Már az őskorban élénk volt a természet a vidéken: a Sajó és a Tisza folyók mentén számos ősállati csontot találtak. Ősrinocérosz-koponyát, mamutfogat, mamut-lábszárat, Miskolcon egy 3,38 méter hosszú mamut agyarat tártak fel.
Az ember megjelenése is természetesnek vehető a ezen a tájon, mert ebben a korszakban az ősember védelmet nyert a kedvező fekvésű borsodi hegyes-dombos vidéken, később pedig az eszközkészítéshez gazdag anyaglelőhely vonzotta a barlangi kultúrák népeit. A közeli Szilvásváradon található Istállóskő-barlangban a kőkori ember nyomaira bukkantak, itt az ásatások során 35-40.000 éves leleteket tártak fel.
Később az úgynevezett bükki kultúra embere élt a környéken.

Emberi élet kézzel fogható nyomai Sátához legközelebb Centerben, Vadnán és Barcikán kerültek napvilágra. Centerben a rézkorból származó (Kr. e. 3500-3000) agyag urnákat, Vadnán neolitikus cserepeket és nagyobb köveket, Barcikán bronzkori szerszámokat találtak.

Sáta és Nekézseny között egy alkalmi homoknyerő helyen civil polgárok 1979-ben egy kelet-nyugati tájolású lovas sír közelebbről nem részletezett maradványaira bukkantak. A miskolci Herman Ottó Múzeum szakemberei a feltárás során a helyszínen emberi csontokat (lábszárcsontot, koponyát), valamint lócsontokat találtak egyéb mellékletek nélkül, amelyeket a múzeumba szállítottak. Más források egy csont tárgy fellelését is említik, amelyet szintén a múzeum részére adtak át.

Arról jelenleg nincs információ, hogy a környéken jelenlévő emberi közösségek először melyik történelmi időszakban rendeződtek településsé. A Sáta környezetében elhelyezkedő települések kialakulásáról az Arvisura regevilága az alábbiak szerint mesél:

Az úzok serege Deédes vezetésével Kr.u. 435 nyarán tábort ütött Pusztaszeren. Az Öregek Tanácsa az úzokat innen háromfelé telepítette: Maros vitéz serege az Úz völgyétő Marosszékig, Eszék vitéz serege Dunna-Ózdintól Eszékvárig, míg Nekese fegyverkovács serege Sajó-ordosztól Tiszavárkonyig telepedett le. Nekese vitézei kilenc úz községben telepedtek meg a környékre: Ózd, Várkony, Hangony, Center, Putnok, Velezd, Daróc, Deédes és Mogyorósd.
(Arvisura I-II, Püski Kiadó, 1998)

 

Írásos dokumentum első ízben a XIII. században említi Sátát. Részlet az egri káptalan visnyói határjárásáról szóló, 1281-es bizonyságleveléből:

…a mi földünk régi határjelein keresztül nagy távolságot megtéve eljut egy úthoz és azután egy bizonyos völgyön áthaladva egy Berch-hez érkezik, s annak a Berch-nek a gerincén eljut arra a helyre, ahol a mi földünknek ezen régi határjelei befejeződnek. Innen Barleus ispán Satha nevű földjéhez megy és azon föld mentén haladva eljut egy bizonyos Berch-hez, amelyet közönségesen Byk-feu-nek mondanak…

A község nevének eredete sok oldalról közelíthetú meg, ezekbúl persze csak egy lehetséges, ami igaz. Vannak, akik nevét a szláv ‘sat’ – azaz ruha szóból származtatják (jelenleg šaty, jelentése: ruha, inkább csak a hasonló hangalak miatt merül fel), mások török eredetű szónak tartják. Egy 1864-es névgyűjtés alkalmával megállapítják, hogy “némelyek szerént sok Laponyagja lévén Sartónak is mondják”. A “laponyag” szó vizes, lápos, alacsonyabban fekvő területet jelent, a “sartó” kifejezés ennek köznyelvi változata lehetett: “sártó”. Sáta nevével kapcsolatban a valóság más alapokon áll: a honfoglaló magyarok által magukkal hozott kultúrában felfedezhető egy ősi név: Sata, Sáta. Valószínűleg a honfoglalás folyamán a vidékre telepített kabar népek közül e nemzetség tagja, leszármazottja alapította a ma is álló települést, és innen ered a település elnevezése is.

A falu első birtokosai a Bariusok voltak, akiket a XIII. század elején új adomány címén iktattak be Sáta birtokába. 1378-ban Csokva és Omány határ-bejárásánál szomszédként jelen volt egy bizonyos Sata-i Antal fia Barleus. Az említett oklevél egyébként kimondja, hogy Csokva és Omány határa e községeknél éri el a szántóföldek között Barleus Sata possessioját (tulajdonát). A község tulajdonosai ebben az időben valóban a Bánfalván (Jétyőn) élő Báriusok voltak. A család egy része, amely feltehetően Sátán élt, minden bizonnyal a birtokok elkülönülése miatt egyre gyakrabban Sátai-nak nevezi magát. A Bariusok már a XIV. század végén új adományt szereztek a községre, ezzel együtt engedélyt kaptak arra is, hogy a hét második napján hetivásárt tartsanak, ezzel hozzájárulva a község fejlődéséhez. A hetipiac (vásár) tartása megnövelte a község központi helyzetét a vidéken. A falu határában fekvő Akasztó-domb jelzi azt is, hogy központi szerepéhez mérten Sáta pallosjogot is kapott. A XVI. század közepére Sáta a térség legnagyobb községei közé emelkedik, ekkor Bárius özvegye a tulajdonosa.

Évszázadok távlatában természetesen csak kis számban fedezhetők fel írásos dokumentumok a falu krónikájából. Az írásos feljegyzések közül az egri káptalan határjárását követő oklevél után említhetjük a XVI. századtól rendszeresített, úgynevezett “portális” összeírásokat, amelyek különböző adók (például ház-, és hadiadók) kivetését és beszedését írták elő. Ezek a szűkszavú, de mindenesetre lényegre törő leírások kétévente, rendszeresen történtek. Illusztrációként egy kis részlet az egyik ívről, akkorról, amikor a XVI. század közepén Sáta a gazdag községek közé tartozott (ekkor a falu Bárius özvegyének birtokában volt).

1546 év: 12 porta, 2 puszta, 9 zsellér, 1 bíró
1554 év: 12 porta
1558 év: 10 porta, 1 bíró
1598 év 21 ház
(Ma a falu mintegy 500 portát számlál.)

1549-ben Görbe Benedek szerepel tulajdonosként, ez az illető az özvegy által megbízott személy lehetett, vagy házasság útján került a családba. 1548-ban a dézsmajegyzék szerint 2177 kalangya őszi, és 152 kalangya tavaszi gabona termett a faluban (ez megfelelt 1306,2 mázsa őszi, illetve 91,2 mázsa tavaszi gabona termésnek). A községben 465,8 köblös (kis-magyar hold) szántóterület volt. Érdekes a feltüntetett 2 puszta telek megléte is, ez valószínűleg átmeneti állapotot tükröz. A méhcsaládok száma ekkor 5.

 

A török idők

A török portyázók már Buda eleste után, 1541-ben megjelentek Borsodban, és Fülek bevétele után (1544) rendszeresen rabolták, sarcolták a megye északnyugati részét. 1596-ban Eger is elesett, ezzel a megye legnagyobb része – köztük Ózd és környéke – török hódoltsági területté vált. Ettől kezdve a kétféle adózás, a török birtokosok és katonák rablásai igen nagy teherrel sújtották a népet. A jobbágyok hódoltság-kori életéről azok a jegyzőkönyvek festenek nagyon szemléletes képet, amelyekben az egyes falvak lakosai vallottak a török adókról, rablásokról, pusztításokról. Borsod vármegye panaszai között Sáta az alábbi bekezdéssel szerepel (az idézet szöveghű):

 

Mi tizedet attunk a Töröknek, azon kívöl szénát és fát hordottunk. Ez ideigh az tizedben igazán megh tartot, de szénát és fát három annyit is hordat mostan velünk, mint annak előtte. Azon kívül ez eztendőben is 6 tallér vöt rajtunk bitanghba. azon kívül ekét is két annyit kéván, mint annak előtte volt.
Tanuk:
Salamon Albert sátai bíró, 50 éves
Fürjes Miklós, 36 éves
Eke Lukács, 78 éves, mind Bárius Ferenc jobbágyai.

 

A kuruc idők

A török pusztítás utáni időszakban Sátának több évtizedre volt szüksége, hogy fejlődése újra a régi kerékvágásba zökkenjen. Két közeli szomszédunk még ennél is komiszabbul járt a törökkel. Nekézsenyben például a törökvész előtt 14 porta volt, ebből 1558-ra mindössze 7 maradt. Bótán az 1554-es évi 5 portából harmincnégy esztendő elteltével 1 portát számláltak az egykori adórovók. Ez még nem volt elég, 1564-ben a pestis tette tönkre a falut. 1658-ban 6 lakott és 6 pusztult házból állott a település, az 1688-as tizedlajstrom pedig néptelennek jegyezte fel. Az 1600-as években Sáta lakossága fegyverrel tört rá a mezőn körmenetben lévő várkonyiakra a Ladány-völgyben lévő szőlők (Szurdok-szőlők) birtoklásáért. A Báriusok kihaltával a birtok a rokon Vayak kezére került, de a kuruc felkelésben való részvételük miatt a kamara elkobozta a birtokot. Annak egy részét csak magas áron tudták visszaszerezni. A többi rész a Plathy-, Rajcsányi-, később az Ágoston-család kezére jutott. A Platthy-család kastélyt is épített a faluban. Birtokosok voltak még később Radvánszky Károlyné, özv. Decsi Istvánné, Kilián Gyula és Kiszely Sándor is. A reformáció e vidéken is elterjedt, 1610-ben már önálló egyház volt a községben, a török kiűzése után azonban erős az ellenhatás, ennek következtében a református egyház mindinkább hanyatlik, mígnem tisztán római katolikus lesz a falu. Az egri papnevelő intézetnek jelentős birtokrésze volt itt, sőt az összeírók Sátán egy épülő vízimalmot is találtak. Az első lakossági összeírás alkalmával (1784-87) Sáta lakóinak száma a 84 lakóházban 106 családot 656 lakossal jegyeztek fel, a birtokosok Dessefy András és Kubinyi Gáspár voltak.

Sáta középkori pecsétnyomójának mintájával készült torta a 2016-ban rendezett Bükki Hegyhát Kulturális Fesztivál és Kézműves Vásáron. Készítette: Eke G.-né

 

Sáta 1851-ben

Az alábbi részletet idézet egy 1851-ben megjelent almanachból: “MAGYARORSZÁG GEOGRAPHIAI SZÓTÁRA, MELLYBEN MINDEN VÁROS, FALU ÉS PUSZTA, BETÜRENDBEN KÖRÜLMÉNYESEN LEIRATIK.
KIADTA FÉNYES ELEK. PESTEN, 1851.
NYOMATOTT KOZMA VAZULNÁL.”

Sáta, magyar falu, Borsod vgyében, a Bükk hegy közt, erdős vidéken, Miskolcztól 2 8/16, ut. p. Putnoktól 15/16 állomásra. Határa 3300 hold, mellyből 37 telek után urbéri szántóföld 1183 h., rét 215 h., majorsági szántóföld 360 h., rét 45 hold, közlegelő 379 h., urad. erdő 700 hold, dézmás szőlő 276 h., majorsági 24 h., udvartelki belsőség 20, a helység fekvése 52, utak s haszonvehetlen 46 hold. A termőföld iszapkő, vagy szappankő rétegeken fekszik, fejér és sárga homok vegyületü, fekvése meredekes, mivelése könnyü, de záporok gyakran rongálják; tisztabuzát, rozsot, zabot, burgonyát illő mennyiségben terem. A legelő sovány, s főleg juhtenyésztésre alkalmas; egyéb marháiknak a visnyói Bükben bérelnek legelőt. A határban található kőszenet gömöri vasgyárosok műveltetik. Lakja 691 r. kath., 2 ref., 8 zsidó. Szép nagy kath. paroch. templom. Az urasági kastélyt, mellyet 1735. táján a Plathy család épittetett; most Ágoston Ferencznő családja, s az egri kath. papnövelde tisztjei használják. A helység alatt elfolyó kis patakon van egy malom. Birtokosok az Ágoston család és az egri kath. papnövelde.

 

Korabeli krónika 1900-tól

A század negyvenes éveiben kiadott (y2k=a XX.század…) Vármegyei Krónikák Sátát is magában foglaló kötete az alábbiakat (is) írja a községről:

Ez a kisközség az ózdi járás déli részén fekszik, hegyes, erdős vidéken, a Csernely-patak partján. A községhez tartozik a Nagyomány-tanya, és a Csépányberek-tanya. A lakosság 290 belterületi és 8 külterületi házban lakik és összesen 1413 főt számlál (685 férfi, 728 nő), mind magyar és túlnyomórészt rk. (21 ref., 3 gk., 2 ág. ev. és 19 zsidó). Területe 2850 kat. h., (…) A községnek vasúti megállóhelye és állomása is van. Körorvosi székhely. Van egészségügyi védőnője, szülésznője, gyógyszertára és járványkórháza. Ivóvíz dolgában a község gyengén áll. Iskolája a 3 taner?s rk. elemi iskola. Az iskolánkívüli népművelés kedvező körülmények között folyik. A községben rk. templom van. Kulturális intézménye: a népművelési könyvtár, a Rk. Dalárda és a Levente egyesület. (…) A községben van egy pénzintézet is: a Sátai Takarékpénztár; a “Hangya” szövetkezet üzlete, 4 szatócsüzlet, 1 tüzi- és épületfakereskedés, 4 italmérés, 2 szikvízgyártó. Nagyobb ipari üzem a Nagy és Társa-féle cementárugyár. A világháborúban 114 (!) katonával volt képviselve, akik közül elesett 29, hadirokkant lett 12.

Az első világháborús hősök emlékére 1934-ben emlékművet állítottak, amelyet Kispap Károly bótai építőmester készített. A mű ma is áll, a polgármesteri hivatal parkjában tekinthető meg.

A II. világháború helyi vonatkozásairól egy dolgozat olvasható itt.

Régi idők emlékei: képeslap a 60-as évekből

 

A második világháború előtt a község villanyáram nélkül volt. Egy három tantermes egyházi iskola, gyógyszertár, körorvos és néhány magánkereskedő volt a községben. 1941-ben épült egy csecsemőtanácsadó, amely ma is rendelkezésre áll. A járási rendszerben a faluhoz tartoztak Csokvaomány, Nekézseny és Bóta községek.
A községházát és a hozzá tartozó jegyzői lakást 1934-ben építették, az előbbi ma a polgármesteri hivatal, az utóbbi szolgálati lakás, illetve könyvtár. A községhez tartozó utak – a megyei út kivételével – teljesen kövezetlenek voltak, ami nagyban megnehezítette a közlekedést. Sáta 1944. december 21-én délután 3 órakor (!) szabadult fel a német megszállás alól. A szabadságharc 100-dik évfordulójára a falu villamosítását Sáta lakossága önerőből oldotta meg. 1961-ben új, öt tantermes iskola épült. Ugyanebben az évben alakult meg az “Aranykalász” mgtsz, amely 179 taggal 1.746 kat. holdon gazdálkodott. A lakosság közművelődési igényeit a 120 főt befogadó művelődési ház elégítette ki, az épület ma is áll, és ugyanezt a funkciót látja el.


Forrásmunkák: Lehoczky Alfréd: Várak, urak, háborúk (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996) * Pálmai Zoltán: Népművelés Ózdon (Ózdi Népművelési Intézmények, Ózd, 1970) * Berend T. Iván (szerk.): Az Ózdi Kohászati Üzemek története (ÓKÜ, Ózd, 1980) * Ózdi Honismereti Közlemények, 4.szám: Régi históriák. – Nagy Károly, dr. Szegőfi Anna, Tóth Péter, Ózd, 1984, B.A.Z.-megyei Levéltár, 1986. * Paál Zoltán: Arvisura – Igaz-szólás I-II, (Püski Kiadó, Budapest, 1998) * Kovács “Lemez” József helytörténeti dolgozatai. * Barta Zoltán helytörténeti kutatásai