B. Mester Éva versei és prózája
a Magyar Kultúra Napján tartott verses ünnepségen
Sáta, 2017. január 19.
Versben akartam
Meg akartam írni egy jóízű versben
míg nyitva vannak a szívek, a sebek,
hogy ősszel is nyílhatnak tavaszi virágok,
a zálogcéduláid is mind érvényesek.
Aztán egy másikban, borongósabban,
hogy várat építettem, sötét ablaka van.
Menekülésnek tűnt, ami vívódás volt.
Már tudom. Sajnálom, becsaptam magam.
Ismeretterjesztés lesz a harmadikban.
Az én váram neve: Utolsó Napsugár,
a Hallgatás Vára nem messze áll innen.
Csak a szavad halljam! Lelkem a vételár.
Segíthet vendégem Tatjána, Anyegin?
Vár még velem együtt most is Szimonov?
Az ijesztő magány elpusztíthat engem.
Néma leventém! Ezt nem akarhatod!
A saját sebemet nem hagyom gyógyulni,
én újra, meg újra szétkaparom.
Szanaszét szaladtak a versporontyok megint.
Fussanak, fájjon! Nem bánom, hagyom.
Mert angyalszárnyakon nagy sokára
megérkezett egy üzenet.
És tudod milyen jó arra ébredni,
hogy álmomban hangosan nevetek?
2016. október 20.
¶
Versek
Csokorba kötve, magány ellen,
nekem adtad a verseket.
Van köztük komor, felemelő,
erotikus és rejtjeles.
Néha mellbe vág egy verssor,
gyönyörködtet egy műremek,
utolérnek a gondolatok
és előfordul, hogy könnyezek.
Levetkőztetek egy érzést,
szavakat ölt egy hangulat.
Rímekkel hintem, szélnek eresztem
törjön – ha tud – magának utat.
A versnek adtad lelkemet,
mert forró volt, mert égetett.
De mikor senki sem látta,
zsebre vágtál egy szeletet.
¶
Háborgó
Most minden kezet ellökök magamtól.
Nem kell a részvét, nem kell a kevés.
Az egészet vártam, a mindent kínáltam!
És mi lett belőle? Csak szenvedés.
Összeszorított fogakkal döntök
és nem küzdök meg ma már mindenért.
Foszlani látom az álmaimat
és nem szövöm újra, már senkiért.
Barázdás lábnyomú éveim súlya
vállamon maradt, messze a kezed,
ám szentjánosbogárnyi fény gyűrűjében
csapdába zárt a képzelet.
Én elhittem neked, hogy elindulsz hozzám
mezítláb, szárnyakon, mit tudom én,
parázsló vágyak labirintusában,
vagy nyár végén befagyott tó tetején.
Földhöz kell vágnom, mindazt, ami voltál,
vagy engem éget el, mindaz, ami vagy.
Nem tudom, miért neheztel az Isten?
Nem nyújt most reményt és megnyugvást sem ad
¶
Leventeévekre emlékezve
-B.M.É.: Bóta Ferenc ma 88 esztendős nyugdíjas pedagógus. Sok mindent megélt, a második világháború idején volt tinédzser. Akkor persze nem volt ismert ez a fogalom. Más világ volt. A fiatal fiúk a Levente mozgalom keretein belül készültek a honvédelemre. Meséljen ezekről az időkről Feri bácsi! Mi volt a Levente mozgalom célja?
-Bóta Ferenc: Ennek bizony már hetven éve, nem sokan élünk már az akkori fiatalok közül. Akkor, a tizennégy évet betöltött fiúknak kötelező volt Leventébe járni, egészen a sorkatonai szolgálatig, ami természetesen szintén kötelező volt. Három korcsoportra osztva folyt a képzés és az oktatás hazaszeretetről, vitézségről, helytállásról. Céllövő kispuska legfeljebb három volt az egész faluban, de ennyi is elég volt az ahhoz, hogy minimális ismereteket szerezzen a fegyver természetéről mid a hatvan – nyolcvan levente, akik egy faluban összeverbuválódtak. Volt egy sötét színű egyensapkánk is, azt is viselni kellett. Később egy orosz katona leverte a fejemről. Mi vagy te, katona? Ezt üvöltözte, mert sehogy nem tetszett neki a hamvas arc és a durva posztó kényszerházassága.
-B.M.É.: Csak eljártak oda, mint mai gyerekek a szakkörökre, vagy volt konkrét feladat is?
-Bóta Ferenc: Hogyne lett volna, háború volt! Nekem például az volt a feladatom, hogy figyeljem a rádióadást, ami egy téglanagyságú anódtelepről működtetett szerkezet volt. Akkor még nem volt áram a faluban, a villamosítás csak a felszabadulás után történt meg. Azért kellett figyelni az adást, mert ezen keresztül figyelmeztették a lakosságot az ellenséges repülők közeledtére. Olyankor a templomtoronyban félreverték a harangot és az emberek a kastély pincéjében vészelték át a kritikus órákat, vagy napokat. Ahogy Petőfi is mondta, „félrevert harang zúgása vert fel”. Árvíz, vagy légiriadó esetén a harang nyelvét mindig csak ugyanarra az oldalra ütötték. Nem volt bim-bam, veszély volt.
-B.M.É.: Szerette ezt a feladatot?
-Bóta Ferenc: Persze. Éreztem a felelősségét és érdekelt a szerkezet is. Sok lyuk volt rajta. Rájöttem, hogy nemcsak a hangerősség szabályozóval lehet a hangerőt változtatni, hanem más-más lyukakat igénybe véve egyre tisztább, érthetőbb volt az adás. Kipróbáltam minden variációt, összevissza nyomkodtam mindent. Egy tizenéves fiút érdekel a technika, de sok időm nem volt a csúcstechnika tanulmányozására, a hanglámpa hirtelen kiégett, a készülék elhallgatott.
-B.M.É.: Nagyon megijedt?
-Bóta Ferenc: Nem gondoltam, hogy mekkora baj lesz belőle. Valami szakértő, hipp-hopp, megcsinálta, de engem szabályosan felpofozott a kántor úr, aki egyben a Levente mozgalom helyi parancsnoka is volt. Ráadásul pünkösdvasárnap lévén, tódult ki a tömeg a templomból és ott mindenki szemeláttára… Nagyon kínos volt. És még nincs vége! Beterelt az aznap üres iskola épületébe és le akart lőni. Szitkozódott, engem felállított, felemelte a fegyvert, az ujja a ravaszon… A céllövő puska ólomgolyóval elég lett volna ítélete végrehajtásához. Valami más hiányzott.
-B.M.É.: Gondolom, nem a tárgyalás.
-Bóta Ferenc: 1944-benő Nem. Talán nem ölt még embert, elbizonytalanodott. Nem ordított már, inkább bosszankodott. Miért nem tudom megtenni, miért? Ezt mondogatta. Pedig én már gondolatban elbúcsúztam az egész családtól, mind a tizenöt és fél évemtől. A kántor úr elmagyarázta, hogy ezerháromszáz ember biztonságát veszélyeztettem, miattam nem lehetett volna riasztani a falu lakosságát, ha közben jöttek volna az ellenséges repülők. Ezért halál jár. Annyit mertem csak mondani, hogy mondják meg anyámnak, hogy a padlásfeljáró kulcsát az ablakba tettem. A többit úgyis megtudták volna.
-B.M.É.: Mi történt utána?
-Bóta Ferenc: Lehet, hogy feltámadt a lelkiismerete, de bocsánatot soha nem kért. Onnan gondolom, hogy legbelül belátta túlkapását, hogy engem is kiválasztott a bőcsi leventetáborba delegált fiatalok közé, ugyanebben az évben. Oda csak 3-4 fő mehetett egy – egy faluból, ez komoly kiváltságnak számított. Szép élményeket ígértek, de én másra emlékszem. Ózdot nem bombázták, a gyár sem szenvedett háborús károkat, de sok nélkülözhetetlen gépet leszereltek, előbb Győrbe, majd Németországba szállítottak. Ennyi is elég a termelés megbénításához. Boforce, svéd gyártmányú üteg védte a várost. Volt, hogy visszafelé takarodva a támadó repülők a várkonyi káposztaföldet szórták meg mérgükben. Miskolc nem volt ilyen szerencsés. Még a tábor felé láttuk a szétbombázott várost. A Búza téren – akkor is ez volt a neve – akkora kráter éktelenkedett, amilyet elképzelni sem tudtam addig. Civil halottak, ki tudja hány áldozat. Felháborodtam, azonnal be akartam vonulni önkéntes légvédelmi tüzérnek. Majd én adok nektek! Szálasi kiadta ugyan a parancsot 1944 tavaszán, hogy a 16 évet betöltött fiúkat be kell sorozni, de én még nem voltam annyi. Valamit azonnal szerettem volna tenni.
-B.M.É.: Bevonult?
-Bóta Ferenc: Nem. Anyám meggyőzött, hogy fölösleges lenne az áldozat. Volt a mozgalomnak egy lapja, Szebb jövőt! – volt a címe. Abban információk, adatok is voltak például a világ nyersolajkészletének megoszlásáról. 5 % volt a mi oldalunkon, 35 % az ellenségnél, a többiek nem vettek részt a háborúban. Ebből a falusi parasztasszony édesanyám azonnal levonta a következtetést, ezt a háborút is elvesztettük. Hiába próbáltam érvelni, hogy a hazaszeretet, meg a vitézség, a hősiesség, a meglepetés ereje, meg minden más, amit a Leventében tanultunk. Nem kard meg vitézség kell ide, fiam, hanem olaj és pénz. Ezekből rosszul állunk. Eggyel több hősi halott nem változtatja meg a háború végkimenetelét.
-B.M.É.: A kántor úrral tisztázták később a történteket?
–Bóta Ferenc: Sokáig nem láttam, máshová költözött. Jó húsz év múlva egy pedagógusüdülés során találkoztunk ismét, ő volt a gondnok. Még mindig Kántor Úrnak szólítottam, amit azonnal letiltott. Hagyjuk már ezeket a régi időket, szólíts Pali bácsinak! Több szó nem is esett azokról az évekről, amikor hajszál híján kettétörte, mert ketté törhette volna, egy kamasz életét. Egy héten át vártam egy mondatot legalább. Nem tudta kimondani, nem kért bocsánatot. Amikor lejárt az egy hét pihenő, már nem mentem be hozzá külön elköszönni. Nem akartam vele kezet fogni.
¶
© B. Mester Éva
Művészportré: Becze Mester Éva >>
B. Mester Éva 2018 nyári kötete: Partodra vetett aranyhal >>
