Részlet Hossó Ramóna dolgozatából
(A kép illusztráció!)
1944 nyarára a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat, ahol akkor már javában épült egy magyar védelmi vonal, az Árpád – vonal. Ez az erődrendszer nem volt nagyon túl erős, de a magas hegység természetes akadályait kihasználva, akár 3-4-szeres túlerővel szemben is védekezési lehetőséget kínált. A Kárpátokban folytatott, a szovjet előrenyomulást késleltető harcok megteremtették annak lehetőségét, hogy a kormányzó megkísérelje hazánk kiugrását a háborúból, s fegyverszünetet kössön. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyvernyugvás érdekében, tetszik vagy nem tetszik, az oroszokhoz kell fordulnunk. A fegyverszüneti nyilatkozatot október 15-én olvasták fel a rádióban. A hibásan elhangzó bejelentés azonban nem tartalmazta a németekkel való szembefordulást elrendelő utasítást, s így háborúból való kiugrás meghiúsult.
A megye területe 1944. nov. elejétől vált hadszíntérré. A megyeszékhelyt a Tisza felől, zömmel a Sajó és a Hernád völgyében támadó szovjet 27. hds. csapatai foglalták el. Ezzel megnyílt az út ahhoz, hogy a Sajó völgyében Putnok felé előretörve áttörjék a Mátra és a Bükk hegységben kitartó német és magyar erők védelmét, illetve részeikkel a Hernád völgyében és Szendrőnél a Bódva völgyében előrenyomulva támogatást nyújtsanak a Sátoraljaújhely térségéből Kassa felé támadó szovjet 40. hds-nek a magyar 1-4-hds. bekerítéséhez. A Hernád völgyi Forró községben dec. 17-18-án súlyos harcokat vívtak. Ugyanakkor a szovjet 27. hds. csapatai ez idő alatt a német 8. hds. seregtestei ellenében a Sajó völgyében előrenyomulva dec. 18-án elfoglalták Putnokot és Bánrévét és súllyal Rimaszombat felé, részekkel pedig Ózdra törtek előre. Az utóbbi település december 21-i elestét követően a megyében gyakorlatilag megszűntek a harcok.
Éppen ebben a zűrzavaros időszakban érték el az ellenséges csapatok nagyszüleim szülőfaluit is: az Ózd szomszédságában lévő Sátát, a Hernád völgyében található abaúji Baktakéket (akkor még Bakta és Szárazkék) és Miskolc mellett Sajóládot. Szüleim szülei azokban az években 6-10 éves kisgyermekek voltak, akik akkor még nem értették, miért kell a felnőtteknek bántaniuk egymást, mi is az a politika. Csak azt tudták, érezték, hogy a háború „embertelen dolog”.
Sátán 1944. december közepén vonult át a front. Kislétszámú német alakulat menekült Ózd és Csokvaomány felé Sátán keresztül. Nyomukban orosz és román katonák nyomultak. ők sokkal többen voltak. A németeket magyar katonák – egy tornaljai zászlóalj katonái – fedezték, kisérték. A falubelieket nem lőtték, csak az ellenséget célozták. Egy idős néni elbeszéléséből tudjuk, hogy az ő utcájukban élt egy 5 gyerekes család. Az apa katona volt valahol az orosz fronton. Az anya egy 7 éves fiúcskával és egy karon ülő gyermekkel akart átmenni az út másik oldalán lévő házba az esti órákban. Még alig tett néhány lépést, amikor lövés dördült és az anya valamint a nagyobbik gyermek holtan rogyott össze. Mikor a német katona megtudta, hogy mit tett tévedésből, nagyon sírt. Fogadkozott, hogy ő orosz ellenséget vélt bennük, a sötétben nem látta, hogy kik mennek át az utcán. Kijárási tilalom volt, neki a mozgó alakra lőnie kellett. Ez volt a parancs. A Csoma gyerekeket ezután a 80 éves nagymama nevelte, míg a háború végén haza nem tért az apa a harcmezőkről.
A falut lankás dombok veszik körül, köztük U alakban helyezkednek el az utcák, lakóházak. A Mál-tető az a pontja a községnek, ahonnan a falu minkét része jól belátható. Erre a német katonák is rájöttek. Onnan könnyű volt feltérképezni a lehetőségeket és szemmel tartani a hátuk mögött érkező ellenséges orosz-román katonaságot. Viszont ez utóbbiak is egy magas dombon át – Kéri dőlő- értek be a faluba, nekik sem volt nehéz kifigyelniük a német állásokat. A térkép segítségével jól látható, hogy az ellenfelek szó szerint a falubeliek feje fölött lövöldöztek. A lakosság nagy része a pincékben húzódott meg. Egyik-másikban 15-20 ember szorult össze. Nagymamámék a parókia alatt vészelték át a kritikus 2-3 napot és éjszakát. Veszélyes volt onnan kijönni. Még fényes nappal volt, amikor mamám egyik fiútestvére egy kiszökött kutya után akart szaladni, hogy azt visszavigye az óvóhelyre. Egy töltény eltalálta a kutyát, egy másik pedig a fiú sapkáját lőtte át. Szerencsére a gyerek nem sérült meg. A falu másik pontján a Pekácsék pincéjében több mint 40 ember tartózkodott 6 napon át, akiknek névsorát Törő Miklósné feljegyzése örökítette meg. Az élelmet, vizet nagyon be kellett osztaniuk az embereknek, hiszen nem tudhatták, hogy hány napot kell majd a föld alatt eltölteniük.
A Mál-tető DNy-i oldalán húzódó utcában volt a községháza, nem messze egy orvosi-elsősegélynyújtó hely. Oda hordták be a sebesült német és magyar katonákat. A falubeli asszonyok is segíteni akartak a kötözésben, de egy német orvos visszaparancsolta őket a bunkerba. Annál is inkább, mert a falunak ezt a részét erősen támadták az oroszok aknavetőkkel. Eltalálták a bunker udvarán lévő fabódét, kocsiszínt, ahol a tűzoltókocsit tartották. A szomszédságban lévő ház padlására is becsapódott egy lövedék, összetörtek a cserepek, lécek és a padon tárolt babot szanaszét röpítette a légnyomás az utcán, Abafalviék portáján a hatalmas eperfát találták el és találat érte a Szövetkezetet is. Ez vegyesbolt és kocsma is volt egyben. A menekülő németek igyekeztek kikerülni a faluból és a Pipis-tető felé vették útjukat. Áthaladva a vasúti síneken próbálták meg elhagyni a falu határát. A Liba-tetőt egyetlen német védte golyószóróval. A vasutat egyik fél sem használhatta, vonatok nem közlekedtek, mert a felső alagút elejét is berobbantotta egy légitámadás, valamint a Kétágúnál található vasúti átjáró híd is megrongálódott.
A harcoló alakulatok gyalog jöttek, gyalog távoztak, de a németek sebesültjeiket igyekeztek elvitetni szekerekkel. A község határában 6 német katona esett el, akiket közös sírba temettek el a harcok után a sátai r. kat. temetőben. Sírjuk kereszttel van megjelölve. Ezen elesettek adatai teljesen ismeretlenek. Egy hivatalos, 1948. április 16-án kelt körjegyzői levélből kiderül, hogy 1944. december havában 16 orosz katona esett el. E hősi halottak két bekerített sírból 1947. szeptember 13-án exhumáltattak és a járási főjegyző úr 3552/1947. számú rendeletére Ózd községbe díszsírhelyre szállíttattak, így a községben orosz hősi halottak eltemetve nincsenek. Egy meghökkentő emlék szerint három orosz elhunytat az emberek a golyóktól való félelmükben, s a zord idő miatt a vasúton túli Liba-tetői dögkútba dobták vagy a mellé ásták el. Megtudta ezt a tisztjük és fegyverrel kényszerítette az előállított férfiakat, hogy vegyék ki azokat onnan, temessék őket közös sírba. A falubeliek kénytelenek voltak az oszlásnak indult tetemeket megfelelően elhantolni. A méltatlan temetés miatt pedig elvitették a bírót és a jegyzőt a faluból. A bíró 3-4 év múlva hazatért, de a jegyzőről soha többé nem érkezett hír.
Folytak harcok a falu határában is a Csokvai-pataknál. Ennek partja vizes, mocsaras terület volt annak idején. Akik ott elestek, belefagytak a vízbe, sárba. Csak akkor tudták őket kiemelni, amikor a fagy engedni kezdett a tél végén. Ők közös sírba kerültek a falu r. kat. temetőjében. Az előbb említett 1948-as körjegyzői levélben talált ide vonatkozó részleteket a 4. sz. melléklet tartalmazza, miszerint Sáta község határában öt magyar katona esett el, akik közül három ismeretlen. A két ismert katona közül Pintér János tizedes külön sírba került. Iratait annak idején elküldték özvegyének. Dunes Mihály a többi ismeretlen magyar halottal fekszik közös nyughelyen. Zsebéből előkerült zsoldkönyve, leventeigazolványa és néhány fotó. Az egyik fényképen látható két katonaruhás férfi közül az egyik szintén itt esett el, ő Czupy István, s a civil ruhás fotón látható férfi is, neve: Horváth Bors Domonkos. A jegyzői jelentés idején személyazonosságukat megállapítani még nem tudták. 2001 őszén egy dokumentumfilm bemutatása során ismerték fel őket a hozzátartozók a fotók alapján. A Csokvai-patak határában egy amerikai B24-es nehézbombázó is becsapódott, legénységet nem találtak, azokat messzebb fogták el, mert kiugrottak ejtőernyővel, amikor találat érte a gépet valahol a szlovák területek fölött. A pilótát Farkaslyuktól nem messze, egy tanyán bujtatták.
Az adatok gyűjtése során sokat beszélgettem a 85 éves Kovács Ferenc Gyula bácsival is, aki a II. világháború idején maga is katona volt a Magyar királyi 20. honvéd határvadász zlj. 2. puskás századában. Gyulán kezdte katonai szolgálatát, majd átkerült a tornaaljai zászlóaljhoz futárnak. Sokszor vitt üzenetet Tornaaljáról Bánrévére, s ha az idő is engedte, néha hazalátogatott Sátára, hogy néhány rövid percet tölthessen szeretteivel. Az utat kerékpárral tette meg.
Zsidók már ekkor a faluban nem voltak, őket még a front előtt elszállították innen munkatáborokba. Közülük egy Nádler nevezetű férfi, valamint Schwarz Blanka tért vissza, a többiek eltűntek.
Ugyancsak a front előtt a leventéket is elvitték a nyilasok. A leventék olyan 12-13 éves fiúk voltak, akik a 6. osztályt elvégezték és katonaköteles korukig minden héten harcászati, elsősegélynyújtó honvédelmi képzésben vettek részt. Egyenruhájuk és fapuskájuk volt. Sapkájukon egy címer és toll díszlett. Hasonló életet éltek, mint a 60-as, 70-es években az úttörők, csak ennek a képzésnek háborús, hazavédő céljai voltak. Azok közül a leventék közül, akik nem bújtak el időben, sokat elvittek lövészárkot ásni, lőszereket cipelni, tábori kórházakat építeni.
Nagyapám az utolsó napokban vesztette el édesapját. A kertjük végében két orosz katonát vettek észre, akik – úgy tűnt – a fa törzse mellett guggolnak a hóban. Ám a két katona feltűnően hosszú ideig nem mozdult meg. Egy katona társaságában nagyapám apja is odament, hogy megnézzék őket. Feltevésük beigazolódott, azok ketten már halottak voltak. Ekkor az orosz katonatársaik fegyverét meg akarta törni, talán hogy megnézze vagy kivegye a töltényt, a fegyver azonban elsült és a lövedék hason találta dédapámat.
Az átvonuló front félelemben tartotta a falu népét, bátortalanul kezdtek visszatérni otthonaikba. Törőné, Gizike néni arról a bizonyos napról is készített feljegyzést, amelyen végre 6 nap után kimerészkedtek a szabadba. Szomorú napok következtek ezek után, a kifosztott és megrémült falu nehezen állt lábra. Lassan a farkaslyuki bánya kezdett munkásokat dolgoztatni és segíteni az embereken. Lapátot, vasat, alkatrészeket, szerszámokat adott nekik, hogy azokat jószágra, terményre cserélhessék be az Alföldön.
Az információk felkutatásában nagy segítségemre volt egy idős néni, a 76 éves Törő Miklósné (Gizike néni). Az ő férjét házasságkötésük után két hónappal behívták katonának. Hamar beteg lett, kórházba került, de felépülése után követnie kellett alakulatát a Dunántúlra. Onnan Németországba szállították őket, ahol amerikai hadifogságba esett. Csak két év múlva jöhetett haza 1946-ban, amikor amerikai katonák kísérték őket a határig. Sajnos olyan is akadt, aki soha nem térhetett haza családjához. Antal Elemér Dunántúlon teljesített katonai szolgálatot. Hűségesen küldte leveleit édesanyjának, feleségének és néhány éves kislányának. Bár túlélte a háborút, de sebesülése és súlyos betegsége miatt a felszabadulást követően is katonai kórházban ápolták. Egyik mellékelt levelét még 1944. december 11-én írta, a másikat 1945. július 14-én, s amint az ugyancsak mellékelt halotti anyakönyvi kivonat is igazolja, 1945. augusztus 13-án, Székesfehérváron meghalt. (Megjegyzem: Hadi özvegye, Bolacsek Erzsi néni ezen dolgozatom írása közben éppen a mai napon – 2002.04.02.- hunyt el.)
Írta: Hossó Ramóna
